"édes, egyetlen szerelmem! ha ezt olvasod, mindig jusson eszedbe az a csoda, hogy egymáséi vagyunk. örökké szeretni foglak, te vagy az életem. ha vitatkozunk is, édes veled a békülés."

2009. március 6-án írtad a ballagási képedre, amit nekem adtál és dedikáltál először, mikor elhoztad a suliból. péntek este volt, mindig aznap jöttél fel hozzám. akkor már több mint egy éve együtt voltunk. réges rég befejeztem a queerblogot, mert kérted, ne folytassam, nehogy bajom legyen belőle.

mindig azt terveztük és arról beszéltünk, mi lesz majd, ha elballagsz. tavaly nyáron hatalmas áldozatot hoztál, lemondtál a spanyolországi utadról, majd a tunéziai nyaralásról is. miattam, hogy együtt legyünk.

aztán emlékszem, egy évre rá megkerültük a balatont bicajjal. ott voltál velem, amikor a legnehezebb időszakomat éltem, segítettél és utat mutattál, amikor eltévedtem. ha úgy is tettem, mint aki soha nem hallgat rád, mindig megfontoltam, ami mondtál. mindig úgy cselekedtem, hogy az mindkettőnknek jó legyen hosszútávon. elismerem, rövid távon nem voltam hűséges és odaadó pár.

mindig azt terveztük, milyen lesz, ha majd végzel a suliban. milyen lesz, ha felvesznek és orvostanhallgató leszel, én pedig pesten fogok dolgozni. másodszor a jelentkezésedet már pestre adtad be, és tudtuk, akárhogy is alakul, nagyon valószínű, hogy végre egy irányban kezdünk evezni közösen: te meg én.

nem volt egyszerű minden körülményt ehhez igazítani, de végül sikerült, így lett. együtt feljöttünk és összeköltöztünk. de beigazolódott, amitől féltél. nekem megint minden más fontosabb volt, sőt, lakáson belül csaltalak meg. tagadtam, de akkor már mindegy volt. a múlt sebei begyógyíthatatlanul mérgezték a jelenünket, és a mély gödörből nem volt kiút. vége kellett legyen.

hallottam, amikor sírtál. fájt, de nem tudtam, mit tenni. tudtam, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha egyikünk elmegy. haragudtam rád, mert aljas bosszút álltál, amibe a szüleidet is belevontad. nem volt más választásom, mint a védekezés. otromba, az addigi kapcsolatunkhoz nem illő harcba kezdtünk. egymás ellen, mi ketten.

elzavartalak, és ellened fordítottam másik két barátodat is. nem hatottak meg a záporozó szitkaid, a kiabálás, az eszeveszett dobálózás, gyenge érvekkel operálás. nem volt választás, menned kellett.

eltelt négy hónap. és az élet bebizonyította, hogy igazad lett. itt ülök a valamikori szobánkban egyedül, és egy levelet írok neked, amit valószínűleg sosem fogsz olvasni. a helyeden fekszem, ehhez akkor is ragaszkodtam, amikor mással feküdtem itt, és ragaszkodom most is, amikor úgy kell elmennem innen, ahogy annak idején neked kellett.

nem azért ragaszkodom, mert annyira kényelmes itt lenni. nem azért, mert presztizskérdés a kurva luxuslakásotokban lakni. azért, mert ez maradt nekem belőled. az ágy jobb fele, ahol mindig melléd bújtam, ha órákkal utánad feküdtem is le, ahol te voltál a kiskifli, én pedig a nagy. ahol a füledbe súgtam, akkor is, ha nem hallottad és már nem is sejtetted, hogy mondom még: szeretlek. ahol mindent megadtam volna, hogy visszacsináljak mindent, hogy megint együtt legyünk - úgy mint rég.

az előbb felhívtalak telefonon az éjszaka közepén. felvetted. négy hónappal a gyötrelmes szakításunk és az elválás után. sosem gondoltam, hogy önzetlenül, haragmentesen azt vagy még képes mondani nekem, hogy ne sírjak, nyugodjak meg, és te már rég megbocsátottál, nem haragszol. tudod, az elmúlt hónapokban mindent megadtam volna azért, ha ezt tisztázni tudjuk, ha csak egyszer elmondhatom mennyire sajnálom és mit jelentesz nekem.

tudom, hogy van barátod, szereted és ő is téged. örülök neki és remélem, jobb sorsod lesz mellette, mint én mellettem volt. ez nem változtat azon, ha akárkivel beszélek és találkozok, rád fogok gondolni és téged kereslek benne. nem változtat azon, ha valakihez közelebb kerülök, a te illatodat és érintésed akarom érezni, s a te csókodat ízlelni. nem változtat azon sem, ha ezt nem kapom meg, képtelen leszek bárkivel is intim viszonyt folytatni.

valentin nap után - amit három évünk alatt egyszer sem tartottunk meg - nem sokkal, és két héttel a ballagási fotód kétéves elkészülte előtt, le kell zárnom az életem ezen szakaszát, és megint el kell engedjelek téged, ezúttal örökre. el kell engedjelek, amire nem vagyok képes. sem most, sem később.

magam mellé teszem a képed, felolvasom az utolsó négy sorát, lekapcsolom a villanyt, a párnámra teszem a fejem. lehunyom a szemem, és veled álmodok.

"a pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben,

csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben."

és igen, ki kell mondjam, mert mióta elmentél egyszer sem mondtam ki és nem is tudom, képes vagyok-e még rá:

"szeretlek, manóm. nagyon szeretlek."