múltkor sviktornál olvastam, hogy néha azon gondolkodik, milyen lenne az élete, ha nem lenne gay. hát, egyetértek: unalmas.

mindent egybevetve, mostanában én is sokat gondolkodom hasonlón. ha nem is ezen, de azon, mennyit csalódtam már a pasikban, és miért van az, hogy normális, működő kapcsolatom utoljára a barátnőmmel volt tizenévesen.

majd természetesen az elmúlt négy hónapban bekövetkezett két szakításom történetét is leírom, elöljáróban annyit - lehet, hogy nem a megfelelő emberekkel próbálkoztam (több mint valószínű), de az is megeshet, hogy két buzi erre rendeltetett.

másrészt, mióta a tesómnak gyereke van, átérzem a családi légkör fontosságát és szükségét, és valahogy egyre többet gondolok arra, hogy nekem is kell ilyen. nem irigység vagy ilyesmi, egyszerű szükséglet, ami szerintem teljesen természetes.

múltkor két lány a szomszédból megkérdezte, tudnék-e még szexuális kapcsolatot létesíteni nővel. azt feleltem, gondolom igen, minden bizonnyal. ehhez képest tegnap nálam aludt egy volt kolleganőm, aki négy hete folyamatosan ostromol és ezt tette tegnap is - és még úgy is, hogy egymást átölelve aludtunk, sem történt semmi említésre méltó, sőt, a minden reggeli zászlófelvonás is elmaradt.

megnyugodtam, mert ez azt jelenti, jó helyen vagyok azon az oldalon, ahol most játszom. ugyanakkor már nem foghatom a sokszor a nőknél is hisztisebb pasikra, ha valami nem működik. tudom, jönnie kell a kőkemény szembenézésnek. na, az aztán az igazi kihívás.