tegnap egyikőtök megkeresett arckönyvön és azt mondta, úgy érzi baj van, van-e tényleg. mondtam, igen, jól látja, baj van. soha nem panaszkodtam senkinek, nem vagyok hisztizős típus, ezért eddig családon belül is arról voltam híres, hogy én tartom a legjobban magam. rengeteg ember van még a korábbi életemből, akiről tudom, sokszor inspirálóan hatottam rá bizonyos dolgaimmal, és mindig azt gondoltam, én leszek az, akit semmi vagy csak nagyon nehezen tör majd meg.
most sajnos megtörtént. aki olvasta a régi blogom, tudja, hogy három éve egy nagyon nehéz szakasz volt az életemben, akkor körülbelül fél év alatt tudtam felállni, baráti segítséggel és egy fiú miatt, aki akkor a semmiből lépett elő és első látásra egymásba szerettünk. vele azóta is együtt vagyok, ami egyrészt remek dolog, másrészt elég fejfájást is okoz.
fejfájást okoz, mert eljött a pillanat, amikor megint egy hatalmas váltás történik az életemben. véget ért az egyetem és az egyetemi évek, és mindaz, amit a legutóbbi költözésem óta, az elmúlt három évben felépítettem, nagyon könnyen elveszhet, semmivé válhat - ide tartozhatnak a legközelebbi barátok, családi és munkakapcsolatok és persze Ő.
sokan mondják, hogy mindent nagyon a szívemre veszek és ez helytelen, felemészt, depresszívvá tesz. azt a tanácsot kaptam, dőljek hátra, nyugodjak meg, gondolkodjak megfontoltan, legyek türelmes és ha vannak céljaim, amik vannak, akkor arra gondoljak, hogy azokat meg kell valósítanom, ahelyett, hogy azon izgulok, miért nem tudom megcsinálni.
ezt ismerem én is, sokszor bevált, de nagyon nehéz akkor, amikor kártyavárként dől össze minden körülötted. amikor elhagyod a három éve lakott albérleted, amikor hazaköltözöl, de nem a te otthonodba, hanem a szüleidhez, amikor elköszönsz a barátaidtól, akik a világot jelentették neked, és tudod, talán néhányukkal jóidőre utoljára találkozol, amikor az utolsó a közelmúltadhoz kötődő emléket is berakod a dobozba, és hiába teszed ki máshol a polcra, ott már nem lesz ugyanaz, mert annak csak ott és akkor volt jelentősége. mikor a mit sem sejtő családod előtt nem lehetsz önmagad, és nem fordulhatsz meg akármikor az utcán egy jó pasi után. mikor nem viheted fel magadhoz akkor és azt, akit és amikor szeretnél, mert mit fognak szólni, mit fognak gondolni.
az egész akkor a legszörnyűbb, ha belegondolsz, a diplomaosztód után akartad nekik elmondani. arról álmodtál, hogy független leszel, lesz egy munkád és most már kitagadhatnak, mert akármi van, neked ott az állásod, a párod, a független életed és nem számít mit reagál a családod, nem vagy egyedül, megállsz a magad talpán. és akkor hidegvízként beleesel a frissdiplomás munkanélküli kategóriájába, akinek otthon infúzión adagolják a "menj el külföldre, míg nem lesz családod és nem kötelezed el magad senki mellett" című baromságot, amit csak egy olyan anya mond, aki annyira vak, mint a varjú, akinek a másik kicsípkedte a szemét.
nem, most nem tudom nem a szívemre venni. szeretném, ha nekem is összejönne, ha nem maradnék itt sokáig, mert itthon, a világ végén, ahol a kilométer hosszú utcában egyedüli lakók vagyunk, ahol nincsenek még ismerőseim se, nemhogy barátaim, ahol nincs kivel beszélnem, megosszam a gondolataimat, nem sokáig fog tartani, hogy feladjam, hogy végképp magamba zárkózzam.