a héten dolgoztam utoljára a cégnél. "közös megegyezéssel" befejeztem, mert lebuktam, hogy meló közben állásinterjún voltam.
napközben találkoztam viszont egy idősebb hölggyel, akihez sale-szelni mentem be, de ránézésre megállapítottam, hogy esélytelen ügyfél; így inkább odahúztam mellé egy széket és kértem, beszélgessünk.
éreztem, hogy fél lábbal kint vagyok a munkából, és úgy gondoltam, akkor legalább hasznosan töltöm az utolsó délutánom. meghallgattam az 54 éves nő fél élettörténetét - az első szerelemtől az utolsó csalódásig. pasik, pénzügyi gondok, munkahelyi problémák - traktált mindennel, amivel ember csak traktálhat.
közben ezerszer megfordult a fejemben, hogy mindig magának köszönhette, ha rosszabbul ment a szekere egy felfelé ívelő pálya után; de ezt ugye nem vágja az ember a másik arcába ismeretlenül. nem azért mentem be és maradtam ott, hogy tanácsokkal oltogassam, sokkal inkább azért, mert látszott, hogy magányos és társaságra vágyik.
tipikus. három gyerek, de külön élnek - munkanélküli férj, aki iszik. egyedüli kereső családfenntartó. rengeteg probléma: múltbéli, helyre nem rakott, magában le nem rendezett kétely, kérdés, bizonytalanság - csupa-csupa olyan dolog, amik miatt nem tud lezárni, előrelépni, továbbmenni, megoldani.
aztán eszembejutott. talán tudok neki segíteni. talán azért vagyok itt, hogy tegyek valamit. már azon túl, hogy együttérzősen bólogatok. a munkám során rengeteg emberrel találkoztam, sokféle területről. beugrott egy név és egy cím, ahol esetleg akad valaki, aki vissza tudja rántani őt. megkerestem, írtam neki, és most várja az önéletrajzát.
jókor, jó helyen. nyitottan, empatikusan. mert így érdemes élni. ha nyomot hagysz magad után és segítesz azokon, akiken lehetőséged van segíteni.
